0Z: Kocsiút az éjszakában.

Sötét volt kint, rettentő sötét. Csupán egyetlen fény űzte el az űrt, egy kocsi fényszórója, mely komótosan rázkódott a már útnak nem is nevethető autópályán. Lassan mehetett csak, mivel az utat üres, elhagyatott autók tömege lepte el. Volt köztük kiégett, kettészakadt meg olyan is melynek a kerekei az ég felé mutattak. Mintha csak egy múzeumban járt volna az ember, miden kiállított darab egyedi volt, a maga módján fenséges. Csak hogy ez a kiállítás már egy évtizede itt ált. Azóta a nap óta volt ez így, mikor az órák is megálltak ketyegni.

Az autó mégis haladt az útja felé, nem törődött a társaival, hiszen nekik már úgy is mindegy volt. Ő még ment. Megmentették a szörnyű pusztulástól és ezt meg is hálálta bőven, az elmúlt két évben nem robbant le ő egyszersem. De valahogy most mégis furcsa hangokat adott ki. Beteges pöfékeléssel végül elkezdet élete utolsó dalát.

– Hé! Hallod ezt? – mondta Ivor, a kocsi vezetője.

– Mit? – kérdezte vissza Artyom az anyós ülésről.

– Hát nem hallod! A motor, furcsa a hangja.

– Még mindig nem hallok semmit. – jelentette ki Artyom.

– Ha folyton azt a rádiót hallgatod nem is fogsz. Amúgy meg mit akarsz azzal fogni? Már nincsenek adótornyok. – mondta Ivor.

– Hátha valaki majd…

– Nincs senki! Értsd már meg! – üvöltött rá Ivor.

– Jól van. – monda Artyom megszeppenve.

– Meg kell álljunk. Nem akarok végleg lerobbanni a kis paripámmal. – monda már nyugatabban Ivor.

A motorfedél fel csapódott és hatalmas gőzgombolyagok szálltak fel az égbe. És már meg is lehetett pillantani az erősnek nem igazán mondható kétütemű motort.

– Elfogyott a hűtővíz. – jelentette ki Ivor.

– Hozom a kannát! – mondta buzgón Artyom.

– Látsz? Világítsak?

– Nem kell. Éppen még látom a lyukat.

– Mindig ilyen sötét volt? – kérdezte kíváncsian Artyom.

– Nem. – felelte mogorván Ivor.

– De te emlékszel ugye?

– Igen.

– Nem mesélsz róla? – puhatolózott tovább Artyom.

– Nem.

– És a hold? Olvasatam hogy az világította be éjszaka az eget.

– Igen. És?

– Az hogy nézett ki?

– Artyom, ne akarj olyanról tudni, ami már nincs. – monda hidegen Ivor.

Szél süvitett át az úton, erős, csípős hideg szél. Ivor egy pillanatra megtorpant és csendre intette Artyomot. Érzett valamit, valami ismerős érzést, ami egészen a csontjáig hatolt. Már találkozott vele, nem is egyszer, talán nem is százszor, hanem több ezerszer. A félelem volt az.

– Indulunk, MOST! – monda hangosan, de egyben nyugodtan.

Az autó újra egészségesen felbőgött és egy hangos gumicsikorgatás kíséretében eltűnt a sötétségben. Még a fényszórók sem háborgatták a sötétet. Gyorsabb tempóban száguldott végig Ivor, ügyesen szlalomozva az autók között. A nagy sietség közben mondott valamit Artyomnak, de ő azt tisztán nem hallotta. A motor túlságosan búgott, visított a megterheléstől. Ivor végül komolyan a kis fiúra nézett és a tekintete mindent elárult neki. Artyom szó nélkül ragadta meg a fegyvert.

– Tudod hova célozz, ugye? – kérdezte Ivor.

– Tudom. – monda határozottan Artyom és egy mély levegőt vett.

A fekete űrt most apró fények borították be, mint az eget a csillagok. De ezek nem akármilyen csillagok voltak, hanem hullócsillagok. Felfénylettek és eltűntek a sötétségben. Majd százat lehetett számolni, ennyi hullócsillaggal az embert bármit kívánhatott volna. Artyomnak viszont minden kívánsága ugyan az lett volna. Pusztulj!

 

 

 

 

Vége

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.