Androniusz: A nagy balhé

Állész herceg férfivá válása évében elhatározta, hogy apja, Konorosz király árnyékából ki fog lépni, és valami olyat tesz, ami halhatatlanná fogja tenni őt. Ötlete is támadt. Összegyűjtötte a királyság összes seregét, megkétszerezte őket zsoldos seregekkel, és háborút indított Lítiosz félsziget minden más országa ellen. Csupán öt évbe telt, mire az utolsó ellensége is letette a fegyvert. Állész királysága így birodalommá nőtt, és ő volt Lítiosz első császára.

Ennek ma van az ezeréves évfordulója, és Zorion császár ma este rendezi meg a legnagyobb ünnepséget, amit a világ valaha látott. Természetesen én is megvagyok hívva. Hát hogyne lennék, amikor én vagyok a birodalom hercegének legjobb barátja, és az egyik legtekintélyesebb nemes fia? Már el is döntöttem, hogy mit veszek föl, és azt is, hogy hogyan jelenek meg.

Csak pár óra van hátra az ünnepség kezdetéig. Apám és én, mikor mindketten felkészültünk, elhagytuk a villánkat és vártuk mire megérkezik a lovaskocsink. A horizontot lassan elnyelte a lemenő nap narancssárga fénye, és az ég tetején már lehetett látni a csillagokat. Messze, a főváros zengett, többezer hangszer zenéjétől és az emberek énekétől.

Láttam apám tekintetén, ahogy a távolba nézett, hogy őt is elvarázsolta ez a különösen gyönyörű este. Aztán hozzám fordult, arcán minden eddigi érzés nyoma nélkül:

„Hideg van.” Mondta, a hangja mély, nyugodt, és fagyos, mint a jég. „És késik a kocsi. Ez elfogadhatatlan.”

„Biztos az emberek miatt, ma este sokan vannak az utcán. Mindenki szeretné látni az ünnepséget.” Válaszoltam én. Apám egy pillanatig hallgatott, aztán undorral nézett a sötét utca irányába.

Hallottuk, ahogy a lovak patái kopogtak a kövön, és a mögöttük jövő kocsi ablakából lágy fény áradt. Amint a nap fényébe léptek, megcsillantak a kocsit díszitő arany szalagok, és a gyönyörű fehér lovak, amik azt húzták egyszerre megálltak előttünk. A kocsis, aki bár díszes egyenruhát viselt, nem illett bele a pompába. Sörhasán nem nézett ki jól az arany és kék egyenruha, a fejdísz pedig ferdén állt kopasz fején.

„Elnézést kérek a késésért, nagyuram,” olyan mélyen meghajolt, amennyire a pocakja engedte, és majdnem le is esett az előbb említett fejdísz, de szerencsére még időben elkapta.

„Még egyszer ne forduljon elő.” Mondta apám, és a kocsis megrezdült, mintha megérezte volna apám hangjából áradó fagyot.

„Nem, persze hogy nem, uram. Kérem, szálljanak föl.” És fel is szálltunk.

A főváros utcái is olyan pompásak voltak, mint maga a kocsi. Márvány házak és arany szobrok díszelegtek mindenütt, a lemenő nap fényében százszor szebben, mint máskor. Már innen lehetett látni a császár palotáját az Omorfiusz hegy tetején. Hatalmas volt. Már alig vártam, hogy végre láthassam belülről is. Körülöttünk a himnusz, és több népdal zengett egy szinte tökéletes harmóniában egymással. Gyerekek játszottak és táncoltak az utcákon, a szüleik mosolyogva nézték őket és egymás között beszélgettek.

Hamarosan elérkeztünk a palota kapuinál, miután felmentünk a hegyre. Homokkőből készült a kerítés, a kapuk aranyból, és a főkaput két arany oroszlán őrizte. Leszálltunk a kocsiról, és észrevettük, hogy nem mi voltunk az elsők. A kapuőr csendesen odasétált hozzánk, arcán egy udvarias mosollyal.

„A meghívójukat kérem, uraim.” Apám már a kezében tartotta, és egy gyors, de kecses mozdulattal átnyújtotta az őrnek. Ő időt nem vesztegetve átfutott tekintetével a kis bronzszínű cetlin, és ugyanazzal az udvarias mosollyal vissza is adta. „Kérem, fáradjanak be.”

A kapu kinyílt, és a császár híresen gyönyörű kertje tárult elénk, amit egy márványút szelt át, a palotába vezetve. A kert tele volt százféle virággal és fával, közöttük patakok csordogáltak és madarak csicseregtek a fák lombjai között.

Megérkeztünk a palota ajtaja előtt. Hatalmas volt, mint maga a palota, és üvegből készült, kerete aranyból. Mellette két oldalt ugyanilyen ablakok díszítették a falakat. A bent lévő szolgák amint megláttak minket, azonnal kinyitották az ajtókat, és mi, apám vezetésével beléptünk a császár házába.

Egyszerre felvettük a maszkjainkat. Bizony, nem mi voltunk az elsők. Már majdnem meg is telt a terem vendégekkel, akik hasonló maszkokat viseltek, mint mi. Az enyém egy ezüst farkast ábrázolt, apám pedig egy vörös selyem róka maszkot viselt. Körül néztünk, én a nagy terem jobb felét, apám a balt.

„Én megkeresem a császárt és kezet fogok vele.” Suttogta apám.

„Én pedig találkozom a herceggel.” Suttogtam vissza én. Mindketten bólintottunk, és elválltunk egymástól, eltűnve a tömegben.

Nem volt nehéz kideríteni ki volt a herceg. Ahogy átküzdöttem magam a tömegen keresztül, a terem sarkában megpillantottam valakit. Ezüst farkas maszkot viselt, ruhája ezüst és fekete színekben pompázott, ugyanúgy, mint az enyém. Megindultunk egymás felé. Már nem tudtam nem vigyorogni mikor kezet fogtunk, és az ő hangján hallottam, hogy ő is vigyorog.

„Örülök, hogy eljöttél, Andréosz.” Köszöntött.

„Ki nem hagynám a világért, Állész. Készen állunk?”

„Készen hát, már csak elkell kezdődnie az ünnepségnek. Már csak pár perc.”

Amint ezt kimondta, egy erőteljes hang, mint a mennydörgés, árasztotta be a termet, túlüvöltve az összes többi hangot.

„HÖLGYEIM ÉS URAIM,” Én és Állész, és az összes többi vendég, a teraszra néztünk, ahol maga a császár állt, lila és arany ruhájában. Bár öreg volt, még mindig áradt belőle az energia. Egyenesen állt, büszke tekintetét a terem vendégeire szegezve, folytatta beszédét. „KÖSZÖNTEM ÖNÖKET A BIRODALOM EZERÉVES ÉVFORDULÓJÁRA SZERVEZETT ÜNNEPEN. REMÉLEM OLYAN JÓL ÉRZIK MAJD MAGUKAT, HOGY ÖRÖKRE EMLÉKEZNEK MAJD ERRE A TÖRTÉNELMI NAPRA. AZ ÜNNEPSÉG MOST FOG ELKEZDŐDNI, KÉREM, MINDENKI FÁRADJON AZ ELEMETRE.”

Láttam, hogy apám a jobbján állt, ugyanolyan büszkén. A császárral együtt nézték, ahogy a vendégek elhagyják a termet és felmentek a lépcsőn. Én és Állész követtük őket. Amikor felértünk, a szolgák bevezettek minket, és mindenki mást, egy hatalmas teraszra, ami a főváros felé nézett. Lélegzetelállító volt a kilátás. A császár, apámmal a jobbján még mindig, átment a korláthoz. A vendégek ketté oszlottak, hogy utat engedjenek neki. Ő a kezével intett, és a város főterén felzengett a birodalom himnusza. Az utcákon hatalmas lovaskocsik mentek át egymást követve, mindegyik úgy feldíszítve, hogy valamilyen állatot ábrázoljanak. Hatalmas volt a tömeg is, mindenki ünnepelt. Tűzijátékokat lőttek fel az égbe, melyek olyan pompásak és színesek voltak, mint a terasz alatti kert, a vonuló kocsik, és a tömeg.

„Ezennel elkezdődhet az ünnepség. Mindenki, táncoljunk!” Kiáltotta fel a császár vidáman, és a teraszon lévő zenészek belekezdtek egy vidám, energikus dalba. A vendégek táncra perdültek, mint maga a császár is.

„Hé, Andréosz, azt nézd!” Kiáltotta Állész, és egy csapat lányra mutatott, akik mind gyönyörűen felvoltak öltözve, bár arcukat eltakarták a maszkok. Voltak vagy öten, és együtt táncoltak.

„Zseni vagy.” Válaszoltam, és a mi részünkről is elkezdődött az ünnepség.

Sokat táncoltunk, nevettünk, játszottunk, és szórakoztunk. Az egyik szolga megkínált minket borral, amit örömmel elfogadtuk, és bőségesen ittuk. Amikor már teljesen eltűnt a nap az égről, én és Állész szobát kerestünk magunknak és két lánynak. Én egy smaragd zöld ruhába öltözött, szőke hajú lánnyal mentem, ő pedig egy selyem ruhás, vörös hajú lánnyal.

A szemem sarkából láttam, hogy valami kék villant meg, amikor elfordultam. Biztos csak a hold fénye volt, gondoltam. Az éjszakát a szőke lány társaságában töltöttem.

 

 

Hajnal volt, amikor felébredtem. A szobán kívüli hangzavar vert föl álmomból. Sikolyokat és kiáltásokat hallottam. Gyorsan kiugrottam az ágyból, a meztelen lányt aki mellettem feküdt értetlenül nézett rám amint magamra kapkodtam a ruháimat. Ki léptem a szobámból, és egy arra futó őr majdnem fellökött. Rám se nézett, csak futott tovább.

„Hé, mi történik?” Kiáltottam utána, ő a válla fölött vissza nézett, és vissza kiáltott:

„A herceg halott!”

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.