Vízitündér: A madár

Esténként hazafelé fájón bólint a fa lombja

Nincsen már ereje, egészen lomha.

Ott áll régóta az elhagyott útszélen,

Boldog, ha neki dőlnek úton-útfélen.

Éjjelenként búsul tovább, ágai húzzák,

Belülről kínzó gondolatok zúzzák.

    Nincsenek már benne kérdések,

    Csak hideg, elfagyott érzések.

Lelkem e nyirkos, elhagyott hely,

Hol pirkadó Nap melege már nem ölel.

A harmat lassan elpárolog, mint szemem összes könnye,

Hiszem, jól van megírva életem könyve.

Azon gondolkodom, hogyan cselekedjek,

Semmit nem tehetek, eszem egyre szenved.

Azon gondolkodom fájhat-e még jobban,

Mikor minden érzésem lángra lobban.

     E gondolat álmaimba beférkőzött lidércként,

Én küzdöttem ellene a legnagyobb vitézként,

Küzdelmét a hős lovag végleg feladta,

Szívét a fájdalomnak örökre eladta.

                Azon gondolkodom, miért van néhány törvény,

Mi lehúz, taszít a mélybe, mint az örvény.

Elmélázok ezen, s szárnyalok máshol,

Képzelt világomban mindenkitől távol.

       A madár nem repül,

Ha szárnyát nem tárhatja ki.

Szívének vihara enyhül,

Mert a messzeségben várja valaki.

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.